Egy hétvége Párizsban

,,Sugaras a fejem s az arcom,
Amerre járok, száll a csönd, riad,
Fölkopogom az alvó Párist,
Fényével elönt a hajnali Nap."

Írja Ady Endre az Egy párisi hajnalon című művében. Párizsól megannyi képet festettek költőink; József Attila a Sorbonne hallgatójaként, Ady múzsájával, Lédával, Illyés Gyula pedig a Tanácsköztársaság leverése utáni menekülés során telepedett le a fények városában. A fejlett kultúra, a szenvedélyes szerelem és a szabadság szimbóluma volt számukra, s a mai napig különös misztikum övezi Franciaország fővárosát. A hexagon szívébe szeretnének eljutni a francia regényirodalom legismertebb hősei is, mint Eugène de Rastignac, Julien Sorel vagy Bovaryné. Mi vonzza őket Párizsba? És mi vonzott engem, amikor február végén egy néhány napos utazás alkalmával belecsöppenhettem a világváros tarka közegébe?

Párizsban néhány látványosság első alkalommal kihagyhatatlan; az Eiffel-torony, a Notre Dame, a Lafayette áruház, az Igazságügyi Palota és a Moulin Rouge mind a legnépszerűbb helyszínek listáján szerepelnek. Az Eiffel-torony esti kivilágítását vagy a Notre Dame kecses boltíveit szemlélve azon gondolkodtam, mi teszi maradandóvá azokat az élményeket, amelyekről a legtöbb turista naponta tudósít a közösségi oldalakon? Az, hogy meghatározó elődök álltak ugyanott, ahol most mi? Vagy az egyedülálló művészet? Érezzük-e valójában kellő súlyát annak, hogy hol járunk, vagy az utazásokat hatalmi és vagyoni jelképként felmutató valóságunk már elragadta tőlünk a tényleges átélés lehetőségét? A Notre Dame még mindig a hívőket és a szépségre kíváncsi embereket összekötő impozáns katedrális, vagy már csak egy divatos turistacélpont? Az Eiffel-torony sziporkázása közben mindenkit átjár a gyermeki rácsodálkozás vagy csak azzal törődnek, hogy pár perc alatt a lehető legelőnyösebb képeket készítsék magukról a Trocadero téren? Igyekeztem az út minden pillanatát magamba zárni, hogy a későbbiekben majd úgy emlékezhessek vissza, hogy láttam is Párizst, nemcsak jártam ott.

A fent említetteken kívül két fontos állomásunk volt még; a Rodin Múzeum, illetve az Operaház. Rodin szobrairól egy jól megkomponált muzsikára asszociáltam; egyszerűségükkel váltak felejthetetlenné. Kézábrázolásai különösen tetszettek; számomra azt fejezték ki, hogy az ember tenyerében tartja a világmindenséget, hiszen A katedrális és A titok is olyan kitágított fogalmak megtestesülései, melyeket csupán kézfejekkel, különböző mozdulatokkal jelenített meg. A múzeum kertjében is számos alkotása található, például az egyik leghíresebb, A gondolkodó, valamint A Pokol kapuja és Balzac egész alakos szobra is.

Az Operaházat elsősorban az itt játszódó Az Operaház fantomja című musical miatt látogattuk meg. Díszítettsége lenyűgözött- a neobarokk stílusú épület monumentális, ugyanakkor apró részletekbe menően megmunkált minden négyzetmétere. Amennyiben nincsen próba, a nézőtérre is be lehet menni- a mennyezeti freskók külön művészeti élményt nyújtanak.

Kedvenc költőm, Ady Endre nyomába szegődtünk a hazautazás előtti órákban; jártunk a Hôtel Balcon falára felfüggesztett emléktáblájánál, illetve a kávézóban, ahol tudomásunk szerint gyakran megfordult, ez a közelben álló Café de Flore.

Minden helyszínre érdemes előre időpontot foglalni, a bejárat előtt általában hosszú sorok kígyóznak, így órákba is telhet a bejutás. Ételkülönlegességek közül a friss péksütemények mellett ajánlom még a galette-et, amely egy sós palacsintához hasonló breton specialitás- ebédre és vacsorára is könnyű megoldás. A külvárosi szálláshelyek kedvezőbbek ár szempontjából, s kevésbé zajosak az utcák éjszaka- a közlekedés a kiválóan kiépített metróhálózatnak köszönhetően gyors, szinte mindent el lehet érni a föld alól.

Írta: Deli Mandula