Láttam, ahogy közeledik

Láttam, hogy közeledik. Anyám szemlesütve, a karomat megragadva kihúzott volna a buszmegállóból a szemerkélő esőbe, hogy ott álljunk tíz percet, amíg a hetes zöldet kap és befordul az Astoriára. Nem illik, dehogynem illik, úgysem veszi észre, kezdődött volna a párbeszéd, majd a csend. Nem mentem sehova, nem volt velem anyám, viszont a zsebemben a pénztárcára szinte akaratlanul fonódtak rá nyirkos ujjaim, s szemem sarkából minden lépését figyeltem. Rongyos arc, ráncos ruhák, szaggatottan felsóhajtó tekintet és fürkésző, félig csupasz mellkas. A szarkalábak között apró szemek bújnak, melyeket vadul burjánzó sövényként óv az őszes szemöldök. Bizonytalanul ténfergett, mint egy búgócsiga, ami épp készül elveszteni az egyensúlyát. Meglátta mellettem az üres helyet. Arrébb húzódtam, ő leült, vékonyka, eres kezével a térdét támasztotta, gombszemei az út túloldalát pásztázták. Felpillantottam a könyvemből. Sovány testén őszi falevélként remegtek a szövetek, a feje búbján hatalmas kopasz folt éktelenkedett. Akár a nagyapám is lehetett volna; neki is pont ugyanilyen kopasz folt éktelenkedik a feje búbján, csak ő sokat mosolyog, sokat eszik és sokat pingpongozik a sporttelepen. Jobban szemügyre vettem. Ő is sokat mosolyog, legalábbis sokat mosolygott, cserepes szája mellett vidám, kunkori árkocskák futkostak. Körme rövid, de nem piszkos. Az utca boldogtalan kölnije hagyott egy jókora lenyomatot valaha hófehér ingjén, azonban a csatornák bűze még nem itatta át a kopottas anyagot. 
Aprót kérem, legyen szíves.
Hangja jobban hasonlított krákogáshoz, mint beszédhez, a torka mélyéről kúszott fel ez a mondat, talán az egyetlen, amit évek óta ismételgetett. Megráztam volna a fejem, kártya van csak nálam, sajnálom, de eszembe jutott az a kétszázas, amit a neszesszeremben felejtettem. A pénzérme csillogott- még egészen új volt, az a fajta, amit babonából magánál tart az ember. Elvette, berakta a mellénye felső zsebébe. Nem köszönte meg, de nem is vártam, nem sirattam soká ezt a kis fémpénzt. Az eső vad hirtelenséggel zuhogni kezdett, az elektromos kijelző három perce nem változott semmit.
- Volt a Béla meg a fia, ott laktak egy garzonban szembe, tudja. A fia az gimnazista volt, ő meg a konzervgyárban a soron volt, de várta az előléptetést, meg várta, hogy a fia majd érettségizik, és akkor majd ő is megy a konzervgyárba. Nem éltek túl jól, de mi mindig segítettünk nekik, mert én az erőműben dolgoztam, a feleségem, a Kati meg tanított, gyerek nem volt. Én úgy szerettem a Béla fiát, mint a sajátomat, tudja. Rendes fiú volt, mondta, hogy ő sejtkutató akar lenni, de tudta, hogy érettségi után a konzervgyárba megy, és nem is panaszkodott. Nem panaszkodtunk mi.
Először nem vettem tudomást róla, a könyv ugyanazon sorát próbáltam átfutni újra és újra. De mesélt tovább, nem törődött azzal, hogy senki sem hallgatja. Végre megmoccant az idő; még kilenc perc a busz érkezéséig.
- Mondom, az érettségi előtt meghalt valami kutyafülében, aztán a Béla többet nem jött át kártyázni, a Kati meg nem bírta, hát felmondott. De az erőmű jó volt, volt nekem végzettségem, tudja, gimnáziumba is Pestre jártam, meg főiskolára is, dolgoztam világéletemben. De nem tudja, biztosan nem tudja, hogy milyen az, ha felkel reggel, és akkor elmegy a műszakba, hazajön, vacsorázik, lefekszik, aztán megy a műszakba, mert maga fiatal, mert maga él, maga nem a szalagról lép le minden egyes nap, maga biztos mulat vagy tanul valahol.
- És aki mulat vagy tanul, az nem a szalagról lép le mindennap?- Összecsuktam a könyvet.
- Fenét. Most hálátlannak tűnök, mert egy undorító pokrócról gyűlölöm a garzont és az erőművet meg a konzervgyárat, de maga meg az iskolapadból gyűlöli a pokrócot, szóval maga se hálásabb nálam, mert fogalma sincs, hogy magának mije van. Ni, ez a csillogó kétszázas, ez is csak egy olyan kislány ridiküljéből gurulhatott ki, akinek a pénz nem jelent semmit.
Nyolc perc, áll a dugó az eső miatt. Összeszorítottam a számat. Alig voltak fogai. Éles arccsontja felett a bőr kipirosodott, ahogy beszélt. Keserűen felnevetett, a szarkalábak összecsúsztak. Nevetése fojtogató köhögésbe torkollott, válla pár másodpercig inogva rázkódott. 
- De nem bántom, mert majd meglátja, maga is meglátja. Nem számít, hogy most mit gondol, vagy nem gondol semmit. Látom, hogy közeledik. Most még itt ül, otthon várják, majd nem várják, majd nem lesz otthon, és akkor majd a munkába megy, mert ott legalább a szalagról az ölébe huppanó konzerv várja. Mindegy, hogy milliós fizetésnek hívja ezt a konzervet, ugyanúgy vérző körömággyal bontogatja majd, mert etetni kell a gyereket valamiből, csak ez a mai gyerek már kiköpi a konzervet és elmegy Hollandiába. Menjen. Menjen mindenki a Jóisten hírével felőlem. Maga is menjen, remélem, a busz, amire vár, egészen Hollandiáig viszi. És ott mit tesz? Felpattan a biciklijére és tulipánt gyomlál?
Hat perc, a szájszag fullasztó. 
- Mert nem jobb. Mert nem ezen múlik. Olyan szomorú lesz Hollandiában, mint itt. Olyan szomorú voltam a garzonban, mint a pokrócon. Nem tudom, mi az a boldogság valójában. Mi van, ha senki se tudja, és mi mind igazán boldogok vagyunk most? Tudja, mit jelent boldognak lenni? Azt, hogy nem kell boldognak lenni. 
Felnevettem. Öt perc, észre sem vettem, hogy telik az idő. Csontos térde reszketett az izgalomtól, bokros szemöldöke összeszaladt, tartottam tőle, hogy fel fog robbanni, olyan hévvel folytatta egyoldalú beszélgetésünket.
- Még rengeteg nagyon szép emberrel találkozik majd, még rengeteget fog mindennél jobban szeretni, de most már sosem szeretheti őket annyira, mint ezt a mostanit, mert most még nem tudja, hogy lesz más. Ezt nem tudom, miért mondtam, bocsássa meg ezt a vén fejemnek, én a konzervgyárról akartam mesélni magának, nem a szerelemről. Az első az jobb, az határozottan jobb, mert csak héttől ötig kell elviselni, nem egy életen át. Meg hát mégis egyszerűbb konzervet nyitni, mint szíveket, nem? Abból mind egyforma.
Gyors mozdulatokkal vakarta meg a kopasz foltot a feje búbján. Gombszeme majd’ kiesett a helyéről, annyira koncentrált a mondandójára. Három perc. 
- Láttam, hogy közeledik. A nő. Akivel megcsaltam a Katit. Bevallom, mert Kati két éve szélütésben meghalt, és most már nem megyek a sírjához, szóval mindegy. Szép volt. Mármint a nő, a Kati nem, ő kövér volt meg úgy röhögött, hogy az valami kibírhatatlan volt. A nő az gyönyörű volt. Nem is értettem, miért engem választott, voltam vagy ötven, bár még mindig jóképű vagyok, mindig az voltam. Szóval megcsaltam, de nem bántam meg, mert végre nem héttől ötig kellett elviselni, csak negyvenhét percig, mert a műszakból még annyi volt. Negyvenhét perc alatt minden meg tud változni, azután nem szerettem senkit, csak a nőt, de a nőt se, mert ő meg elment, és én azt nem tudom, hogy lehet szeretni, ha nem látod mindennap. De szerettem, mert gondoltam rá, talán ez a szerelem, hogy gondolsz rá, pedig nem hasznos.
Az esőcseppek halkan kopogtak a műanyag előtetőn, szürkén ködös volt a november. Volt valami szürke a tekintetében is, ahogy a nőről beszélt, de nem a belváros acélszürkéje, jobban hasonlított a Balatonra télen. Még egy perc, de már villog.
- Most feláll meg elmegy, mert ez a vén hülye teledumálta a fejét, mi?- kérdezte, amikor feltápászkodtam.
- Nem, csak mennem kell. Viszlát- mosolyogtam rá halványan.
A többi utas is egymás után lépett ki a buszöböl padkájára. A hajam nedves lett, azonban nem hajtottam a fejemre a kapucnimat. Elővettem a könyvemet, ujjam egészen elgémberedett, miközben jelzésként izzadt két lap között. Zöld. Villogás, nincsenek többé számok. Befordult a hetes. Láttam, hogy közeledik.

Írta: Deli Mandula