Ódák

1.

Nem vágytam a tavasz végi borongós lágy szellőre,

Amíg vékony sóhajod nem érte nyakam,

S nem alkotott márványlétrát föld és menny közt belőle.

Nem vágytam a nyár vígan csengő sugarától sziporkázó tópartra,

Amíg a Nap nem érintett meg egy hajnal,

S nem horgolt glóriaként aranyfüzért édes földszín hajadba.

Nem vágytam karácsony estéken a hótól süppedt harangtornyok énekére,

Amíg egy nap hozzám nem szóltál,

S nem találtam szavaidban a zsoltárok értelmére.

Nem vágytam a pirosas árban úszó, első őszi aratásra,

Amíg a búzaszemek melegével

Nem köszönt rám borostyános tekinteted térdre omló ragyogása.

Nem láttam a világban még semmit,

Amíg a világban nem láttalak meg téged,

S minden újra értelmét veszti,

Ha a semmid egy nap visszakéred,

Nem vágytam soha szívet tépő szerelemre,

De akaratlan, mit sem sejtve,

Te lettél ez a szerelem, és a fájó szerelem te.

2.

Milyen hitvány vers is az, ahol a nőt

Nem a szűz anyatermészethez hasonlítják?

Nem a napsugarak aranypalástja mosolya,

Nem az alvó erdő csendje pillantása?

Nem a tó márványtükre haja fénye,

Nem hegyormok közt csörgő patak kacagása?

Rímbe zárni mindazt, ami benne szent;

Nevezz csak hitványnak; én nem teszem.

Én az ég harmatos kékjét hasonlítom könnyeidhez,

A bozótok neszét karcsú bokád nyomához,

A hajnal muskátlijait szemed vizenyős vonalához,

A reggeli nedves föld tapintását arcod melegéhez,

A hangyák csiklandós sétáját derekamnál ujjaid játékához,

A hattyú magányát lelked remeteségéhez,

A szirtek fehérségét a gyöngysorhoz a nyakadon,

Mert nem. Minden országot bejártam,

Ezerszer kelt fel nekem a nap,

Ezerszer kúszott a hold kormos éjszakámra,

Ezerszer ontotta bimbóját kacéran a kikelet,

Ezerszer járt már Párisban az ősz,

De egyszer sem ért fel veled.

3.

Maróan sós tengervíz öleli a vörös szirtet,

Fürge könnyek hullámoznak szemed körül.

Omló tölgyek karolják a néma tisztást,

A habzó felhők árnyékában fehér lúdraj röpül.

A szomszéd faluban állandó a lárma,

A mezőn szabályos körben aranybarna búza harsog,

A parasztok aratnak, nem kérdeznek semmit,

Nyirbálják tincseid, melyek keretezték sziklaarcod.

Vihar kerekedik a határban, elmossa a földet,

A Föld örök tengelyén jár, évet évre számlál,

Özönvíz jő, elönt mindent, átrendezi a tájat,

Önző gyermekei a mosolyárkok szádnál.

A nyulak a bokorból ijedten ugranak ki,

A méhek együtt szállnak a színpompás rét felett,

A kutya vicsorogva hordozza a kölykét,

Én is karjaidban leszek újra gyerek.

Az éj leple lehull, feketévé válik a táj,

A termékeny külvilág nem volt más, mint díszlet,

Feketén bolyong az ember, a napsugarat vágyja,

Te csak felnevettél és fénybe borult szíved.

Majd a hajnal felgyúlt, perzselte a felhők alját,

Égi üdvöt hozott megfáradt szememnek,

Ajkamon ezer rózsa szirma szökött szárba;

De én tövisükkel mondom el; szeretlek.

Írta: Daróczi Márton